Változás, ébredés, ébresztés

Isten bölcs terveként jött létre a Krisztus gyülekezete, mely a történelem különféle változásai között is a kinyilatkoztatott isteni akarat hordozója. Minden álszerénykedéstől mentesen, ezzel a bizonyossággal nézhetünk szolgálati feladatainkra. Viszont azzal a ténnyel is számolnunk kell, hogy a sok különféle harcban el-eltérünk az adott iránytól, az Úr által elénk élt lelkülettől. Állandó igei kontrollra van szükségünk, hogy mindvégig azok legyünk és maradjunk, akikké elhívatásunkban Urunk rendelt bennünket.

Sokan vannak, akik lelki álomkorban szenvednek. Ábrándok, dédelgetett illúziók, vagy a fejre mért súlyos ütések merítették mély álomba őket. Másokat önigazságuk tudata, fel nem dolgozott indulatok, esetleg a szolgálati környezetük bántása, a világ szomorúsága juttatta tardémába. Ez pedig halált szerez (2Kor 7,10). Oswald Chambers írja egyik munkájában, hogy „Ha a személyes szomorúságot nem dolgozzuk fel a maga vonalán, pesszimista álomba fog ringatni minket.” A szellemi sekélyesség természete az, hogy eltűrjük magunkban, elfogadjuk önmagunkat feldolgozatlan szomorúságainkkal, magyaros kesergéseinkkel együtt, olyan - talán sokszor észrevétlen - változás áldozataivá válva, melyben egyszerűen alkalmatlanná válunk a Szent hiteles szolgálatára. Vitathatatlan tény, hogy a hazai lelki-szellemi környezetben Isten szolgáit sokféle sokkoló, vagy éppen bódító hatás éri. Itt van például újkeletű jelenségként a gyülekezet tagjainak vagyoni rétegeződése. Megjelentek a keresztyén vállalkozók, itt-ott már fellelhetők az újgazdagok, és természetszerűleg kíséri e jelenséget az általunk még nem látott mértékű elszegényedés esete. Isten szolgáinak teherbíró képességét próbálja az ifjakat, de talán még az idősebb korosztályt is mételyező – a vízcsapból is állandóan „csöpögő” – erotika, szex-kultusz és annak minden vonzata: diszkó-zene, kihívó, csábító öltözködési szokások, degradálódó viselkedés-kultúra; de itt említendő még az erőszak-, az okkult dolgok reneszánsza és tengernyi más keresztyén kultúránkat deformáló hatás.

Az Ige szolgája sokszor nem is tudja, mi történt a nyáj egyik-másik tagjával. Ellenségessé lett, sértődékeny és összeférhetetlen. Az oly nagyon vágyott és sok fáradsággal megvalósított békesség és rend szinte pillanatok alatt veszélybe kerül. Mintha nem is volna haszna a sok áldozatnak, fárdságos munkának: a megbékített újra összevész, a megintett nem fogadja el az intelmet, a gazdagodó egyre fösvényebb, stb. És a szolga elfárad, kesereg, kilátástalanságba jut. Elismerésre, sikerekre vágyott, és nem marad más számára, csak a lelki romok újbóli és sokadszori építgetése.

A látszólagos kudarcok sorozata valóságos lelki deformitást eredményezhet Isten szolgáiban. Elmúlik az ifjúkori üdeség – de nem csupán az életkor előrehaladása miatt –, csökken a problématűrő képesség, fokozódik a bizalmatlanság és az ingerültség. Ami pedig a legsúlyosabb része ennek az állapotnak az, hogy mindez jogosnak és természetesnek tűnik önmagunkban. És ez az a tardéma, (bódulat) amiről fentebb már szóltam.

Szükségünk van az ébredésre! Mi, baptista lelkipásztorok és a gyülekezetek különféle szolgálatában forgolódók fokozatosan eltorzultunk. Elveszítettük, de lagalábbis nagyon összezsugorodott a tűrőképességünk. Elillant belőlünk a testvéri kapcsolathoz elengedhetetlenül szükséges előlegezett bizalom és másik iránti – mindenek ellenére megújuló – tisztelet. Űzzük ki magunk közül a gyanakvást és a bizalmatlanságot. Rideggé és elutasítóvá tesz ez. Miért ne lehetne kellemes, otthonias, családias az egyházunk és a gyülekezeteink. Nyilvánvaló tény, hogy botlások, bűnök mindig vannak, de – azok biblikus lerendezése mellett – nem kell az egész egyháznak nyomozóhatósággá lennie, hanem élhet azzal az ígérettel, melyet János apostol tolmácsol: „Ha valaki látja, hogy testvére nem halálos bűnt követ el, könyörögjön érte, és életet fog adni annak...” (1Jn 5,16).

Irányváltást javasolok és sürgetek. Olyan sok volt már a kritikából és hibáztatgatásból! Forduljunk a béketeremtés és egymás maradéktalan elfogadásának irányába! Tegyük egyházunkat és gyülekezeteinket a „béke szigetévé”, ahova biztonsággal menekülhetnek az arra vágyók. Szolgatársak, imádkozzunk egymásért, látogassuk meg egymást, beszélgessünk, készítsünk közös programokat, talán együtt is kirándulhatnánk, vagy üdülhetnénk. Vegyünk részt a szolgatársi rendezvényeken. Csitítsuk el a rossz hírek terjesztgetőit. Mi örömhír hordozóivá rendeltettünk. Még tovább megyek: miért ne lehetnénk hűséges barátok?!