Szolgálatodat betöltsd!
"Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat!" (2Tim 4,5)
A címadó mondatban Pál Timóteust, az evangélium szolgálatának másik frontvonalban levő munkatársát, harcostársát bátorítja a célszerű szolgáltra.
A szolgálat alatt ez esetben a Krisztus evangéliumát krisztusi módon történő meghirdetése és képviselése jelenti. Krisztus nevében az emberek között, hirdetve az üzenetet az emberek számára. Ez gyakran ellenkezést vált ki a másként gondolkodó hallgatóból, esetenként ellenállást, sőt még ellenséges reakciókat is.
Az igehirdető is ember. Igénye van az elfogadásra, a pozitív visszajelzésekre, mert különben mélységesen egyedül érzi magát. (Ilyennek látjuk időnként Isten ószövetségi prófétát is, akik megalkuvás nélkül képviselték Isten szavát kortársaik között, és emiatt – a megalkuvások elutasítása miatt – egyedül maradtak a szolgálat terhével.) A szemekből visszasugárzó azonosulási készség Isten meghirdetet üzenetével nélkülözhetetlen része a prédikáló ember önlelke épülésének. Ha ez elmarad, gyakran jönnek gyötrő, mardosó kétségek, kérdések: nem tévedek, nem szélmalomharcot vívok képzelt ellenséggel?
Az evangéliumot hirdető prédikátor gyakran áll olyan emberek előtt, akik még érintetlenek az evangélium terén. Itt természetes lehet a megkívánt visszajelzés elmaradása, de ezt pótolhatja a háttérben álló, imádkozó, bátorító testvérközösség. A baj azonban az, ha a hátteret jelentő testvérközösségből árad az értetlenség elutasítás. Az üzenet hirdetője várja, hogy közös kincsüknek, a mennyei királyság üzenetének hirdetett szavai igenlésre, elfogadásra, megerősítésre találjanak a hívő gyülekezet körében. De amikor ebben a körben is értetlenség, idegenség mutatkozik, az lelkileg visszahat az igehirdetőre, és szolgálati válságot idéz elő. Elbizonytalanodik, keresi, újragondolja az üzenetet, és amikor újra és már sokadszor ugyanarra a látásra jut, melyet először is képviselt, valamiféle lelki riadalommal indul saját népéhez a szolgálat folytatására és betöltésére. A szolgálata betöltésének akadálya lehet az a gondolat, hogy szótöbbséggel szemben egyedül vagy kisebbségben marad. „Mi a garanciája, hogy nálam van az igazság?” – kérdezheti, hiszen ők is hívők. „Miért kell nekem ellenkeznem, eltérő látást képviselnem saját népem körében?”
Ez a felvázolt problémakör „a szolgálat terhe”, melyről beszélnek …… próféták. Teher, melyet hordozni kell, és a hordozása által teljesül a szolgálat. Tulajdonképpen a Lélek által letisztított látásról, elfogulatlanságról, pártatlanságról van szó, arról a lelki látásról, melyet maga a Szentlélek Isten ad szolgájának egy-egy adott gyülekezeti-, társadalmi környezetben. Ezt betölteni, azaz teljesíteni, teljesen a végéig, az elrendelt ideig hordozni Istentől rendelt hívatásunk.
Gyakran meginog ebben az igehirdető. Elveszíti belső tartását, erejét, nem is beszélve barátairól, szimpatizánsairól, akik eddig támaszt jelentettek számára. Az igehirdető egyedül maradásának kizárólag azt az esetét vizsgálva mondhatjuk, hogy Isten áldását jelenti az elhajló, elvilágiasodó környezetben. Minden kornak megvan a maga kísértése az elhajlásra, de minden kegyelmi korszaknak adatik olyan üzenethordozó prédikátor, aki kész vállalni Istenéért még az egyedül maradás terhét is. Az ilyen esetekre értendő az Írás több megerősítő és bátorító üzenete. Mózesnek, Józsuénak, Ezékielnek (3. r.), Pálnak Korintusban és még sok más áldott szolgatárs-elődnek adatott Isten szava. „Csak légy bátor, és nagyon erős!”, „Semmit ne félj azoktól, amiket szenvedned kell!” Meg ne riadj tőlük, különben én riasztalak el!” Intsd meg őket! – vérét a te kezedből kérem számon.” Ne félj, én veled vagyok!” – Ilyen és ezekhez hasonló szavakkal urunk győzelemhez segítette a mienkhez hasonló, sok esetben ugyanilyen szolgálatban álló elődeinket. Vajon velünk teheti-e ezt ugyanígy? Ezek a szolgák egyek voltak abban, hogy koruk divatos irányzataival szemben merték vállalni Isten részrehajlás nélküli igazságát. Ezzel mintegy életmentőnek bizonyultak, mert nem a pillanatnyi személyes sikereket, sikerélményeket hajszolták, hanem sokkal előbbre, népük megmaradásának, előrelépésének lehetőségét szolgálták. És mint lenni szokott, a messzebbre előre tekintőket koruk gyakran nem érti meg, ezekkel a szolgákkal is így történt. Munkájuk eredménye azonban nem veszett kárba. A hirdetett üzenet nyomán népük irányt változtatott, elkerülve – az okkor, abból a helyzetből nézve nagyon kívánt, ám Isten látószögéből világosan láthatóan – halálos csapdákat. Elérhették az ígéreteket, megtapasztalhatták Isten jóságát, hűségét, szeretetét. És ezeket a szolgákat utólag a hívő emberek hithősökké nyilvánították. Hangsúlyozom: utólag. Az adott korban megkövezés, sárverem, üldözés, sok-sok ellenkezés volt a részük.
Legyünk tárgyilagosak! Isten mai időkben élő népének ugyanúgy megvannak az elhajlásra csábító kísértései, mint bármely más korban élők számára. A kérdés azonban nekünk, mai igehirdetőknek adatik: van-e bátorságunk felemelni a szavunkat a közénk befészkelődő idegenség ellen? Vagy beállunk a megalkuvók közé, és jónak mondjuk azt, ami átkot és mérget hordoz Isten gyermekei között?! Ha felemeljük szavunkat a világiasság ellen, lesznek akik megbélyegeznek, elutasítanak bennünket. Meg fog telni a szívünk lelki gyötrelmekkel, és nem lesz akik társunkká szegődik a bajban, de – ha Isten Szentlelke vezet, és nem a magunk mártíromsága, akkor – lehet csak utólag fog látszani, hasznosak, népünk életét, hitbeli győzelmét szolgáló volt az áldozatunk. Az ilyen szolgára Isten mondja ki: Szolgálatát betöltötte. Élete, szolgálata nem volt hiábavaló.
