Ifj. Vass András: Az Istent dicsőítő ének- és zeneszolgálatokról

Normal 0 21 MicrosoftInternetExplorer4

Az Istent dicsőítő ének- és zeneszolgálatokról

Gondolatok a dicsőítésről, Isten imádatáról, a keresztyén zenéről, stílusokról, az alázatról és a szentségről

A jelen írást nemrég a „Szolgatárs” folyóiratban megjelent Dan Lucarini „A zene az egyházban” című írása indította el, illetve azok az események, amelyekkel a közelmúltban különböző keresztyén körökben, gyülekezetekben találkoztam.

 

Nagyon sok gondolat megfogalmazódott bennem az elmúlt időben ebben a témakörben, megpróbálom őket rendszerezni.

 

 

Először is a fent említett írásban olvasottakra szeretnék reagálni, és ebből kiindulva saját látásomat közölni ebben a témakörben.

 

Véleményem szerint a cikk írója olyan jelenségekre hívja fel az olvasó figyelmét, ami komoly kihívást jelent a mai korban az egyháznak. A világiasság, az isteni alapelvektől való eltávolodás, az emberek tetszésének keresése Isten tetszésének keresése helyett, a testi vágyak hajszolása, az önérvényesülés, a morális züllés mind-mind olyan tényezők, amelyek rombolják a hívő közösségek szellemi életét és hitelességét a világban.

Ezek a jelenségek végigkísérték az egyháztörténelmet, és nem csak a mai korban, de a múltban is komoly kihívást jelentettek. Várhatólag ezek a jelenségek egyre inkább erősödni fognak, ahogy közeledünk Krisztus visszajöveteléhez.

A cikk írója által felsorolt jelenségek sok esetben helytállóak, ugyanakkor számomra mind az okok feltárásában, mind a következtetések levonásában, illetve a javasolt megoldásokban egyfajta egyoldalúság tükröződik. Véleményem szerint a cikkben felsorolt negatív jelenségek mögött sokkal mélyebb okokat, indítékokat kell keresnünk, és érdemes lenne elgondolkodnunk azon is, hogy a felsorolt jelenségek vajon csak a 60-as évek óta bizonyos keresztyén közösségben elfogadottá vált modern zene számlájára írhatók-e?

 

Elöljáróban, a cikkben szereplő pár mondatra, kijelentésre reagálnék:

„A KKZ (értsd: Kortárs Keresztyén Zene) számos zenei stílust magába foglal , általában jellegzetes ritmussal, mint a rock, a jazz, a rap és a pop. De mindannyinak „atyja” a rock’n roll.” Ez sem egyház-zenetörténetileg, sem általános zenetörténetileg nem állja meg a helyét. Egyetemes zenetörténetet tekintve az állja meg a helyét, hogy a jazz volt a rock előtt és nem fordítva, illetve a rock kifejlődésének egyik gyökere a jazz. Egyház-zenetörténetileg megállapítható, hogy a gospel és a jazz már a 60-as évek előtt évtizedekkel részévé vált számos fekete bőrű közösségnek. Ez teljesen „természetes folyamat”, mint ahogy J. S. Bach egyházzenéjére is hatással volt környező népek kultúrája és zenéje.

A cikk szerzője idézi Rick Warent, aki szerint „nincs keresztyén zene” csak keresztyén szöveg. Ezt én is egyoldalú állításnak tartom, de ugyanolyan egyoldalúnak találom azt is, amikor bizonyos stílusokra ráaggatják a keresztyén vagy nem keresztyén jelzőt. Ezzel a témakörrel foglalkozik a nemrég megjelent „Milyen zenét szeret Isten?” c. könyv Bolyki László tollából. Bátran ajánlom mindenkinek, véleményem szerint stíluskérdésekben, általános és egyház-zenetörténeti áttekintésben a legjobb, leghitelesebb könyv, amit valaha is volt alkalmam kezembe venni keresztyén szerzőtől. Az íróját személyesen ismerem a Fesztiválzenekarnál eltöltött éveimből. Mind az általános zenei felkészültségét, hangszeres tudását, a klasszikus és popzenében való jártasságát nagyra értékelem (aktív brácsás a világ egyik legjobb szimfonikus zenekarában, a Fesztiválzenekarban, és tagja a világhírű a capella „Bolyki Brothers” együttesnek). Nem utolsó sorban úgy ismeretem meg őt, mint komoly, elkötelezett hívő embert. Tőle tudom, hogy a könyv megírásának egyik oka azok a keresztyén körökben elterjedt „lelki zenével” foglalkozó írások voltak, amelyek mind szakmailag, mind tartalmilag súlyos hiányosságokkal, sokszor ismerethiányból fakadó, nem szándékos, de mégis valótlan állításokkal, okfejtésekkel és következtetésekkel telítettek. Igazán nem találok érdemleges hozzáfűzni valót a könyvhöz, csak annyit, hogy azt kívánom, olvassák el minél többen. Mégis úgy érzem, hogy a Lucarini cikk miatt és egyéb közkézen forgó írások, könyvek miatt reagálnom kell a stílus kérdéskör körül kialakult pontatlanságokra.

 

Leszámítva azt a pár stílust, amelyeket egyrészt zeneileg nem tudok hová tenni (pl. ilyen a techno), másrészt a stílusra teljes egészében jellemző szellemi háttér és töltet miatt nem tartom alkalmasnak keresztyén körökben való használatra (pl. a Death Metal), nem tudok rámutatni olyan zenei stílusra, amelyet önmagában elfogadhatónak vagy elvetendőnek tartanék. Ennek oka, hogy egyszerűen nem létezik olyan zenei stílus (egy-két ritka kivételtől eltekintve), amely csak tiszta vagy csak szennyes szellemi háttérrel rendelkezne. Melyik elfogadhatóbb: a bécsi klasszicizmus és az erre épülő egyházzenei irodalom, amikor köztudott, hogy ennek a zenei stílusnak a filozófiai háttere a francia felvilágosodásban gyökerezik, vagy egyes fekete gyülekezetek gospel zenéje, ami szoros rokonságban van a jazz-el, ami viszont pogány afrikai gyökerekkel rendelkezik? Ugyanez érvényes a különböző stílusok képviselőire is. Melyik stílus képviselőit nevezhetnénk elfogadhatóbbnak keresztyén szemszögből: a bécsi klasszicizmus három fő képviselőjét, a szabadkőműves elkötelezettségű Mozartot, Haydnt és Beethovent, vagy a keleti vallásokban elmerült, különböző könnyű zenei irányzatok képviselőit? Vajon van-e különbség Gesualdo, Beethoven, Liszt, Wagner stb… lázadó, társadalmi és morális törvényeket felrúgó botrányos életvitele és a 60-as években fejét felütő rock’n roll sok képviselőjének lázadó, hedonista és züllött életmódja között? Szeretném leszögezni, hogy a fenti példával csak arra próbáltam rávilágítani, hogy majdnem minden zenei stílus képviselői között találunk szép számmal kifogásolható életvitelű embereket, de ez nem azt jelenti, hogy minden komolyzenét vagy könnyűzenét művelő ember züllött életű lenne. Visszatérve a stíluskérdésre: nem nagyon találtam olyan zenei stílust, amit ne lehetne elmarasztalni a fent említett példák alapján. Mégis, miért Istent dicsőítők J. S. Bach kantátái, passiói? Bach az őt megelőző generáció vagy majdnem kortárs, eléggé világias életvitelű olasz barokk mesterek zenéjén nőtt fel, ezt a stílust vette át és fejlesztette tovább, ráadásul környező népek zenéjének egyes elemeit is beemelte műveibe. Vagy mitől árad Keith Green popzene kultúrában gyökerező dalaiból Isten őszinte keresése és imádata? Azt hiszem, sejthető a válasz. Nem attól, hogy Bach sokat használja az oboát, vagy, hogy Keith Green-nél sok a dobkíséretes dal, hanem attól, hogy mindketten Istent kereső emberek voltak, és ennek hatása volt a zenéjükre, életükre, környezetükre, munkásságukra.

 

Egyetértek a cikk írójával abban, hogy a Isten dicsőítésében nincs helye az AC/DC, KISS, Sex Pistols stb. csapatok keresztyén szövegesített zenéinek, dalainak. Tartózkodni kell minden olyan zene vagy dal átemeléstől a dicsőítésbe, amelyeket nem keresztyén életvitelű emberek írtak, és Isten Szellemének ihletése nincs rajtuk. Ez véleményem szerint vonatkozik azokra a Liszt, Mozart, Haydn, Beethoven, Brahms, Dvorak stb… művekre is, amelyeket jó szándékú keresztyén testvérek keresztyén szöveggel „nyakon öntve” beemeltek különböző gyülekezeti énekeskönyvekbe. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mától fogva nem leszek hajlandó XIX. századi romantikus stílusban, keresztyén szerző által írt, Istent dicsőítő szerzeményt dicséretként elénekelni, mint ahogy azt sem, hogy egy olyan mai keresztyén szerző által írott dalt elutasítok, ami a gospel, jazz, blues vagy rock stílusjegyeit hordozza. Az előbbi gondolatsorral nem szeretnék olyan benyomást kelteni az olvasóban, mintha nem hangozhatna el egy Mozart mű vagy egy pop sláger templomban, de ha dicsőítés alkalmával a gyülekezet énekben és imában keresi, illetve megszólítja Istent, akkor helyes olyan zeneműveket választanunk, olyan dalokat énekelnünk közösen, melyek szerzői Istent kereső emberek. Nyilvánvaló, hogy a repertoár óriási, a felgyülemlett darabok mindegyikének szerzői hátterét lehetetlen felkutatni. Viszont amennyiben már tudjuk egy dal, zenemű szerzőjéről, hogy életét, világnézetét nem az Istenben való élő hit jellemezte, mellőznünk kell azt a gyülekezeti dicsőítésben, akkor is, ha az vallásos témájú, és akkor is, ha utólag a dal vagy zenemű „keresztyén” szöveg-köntöst kapott.

 

--------------------

--------------------

Ha dicsőítés alkalmával a gyülekezet énekben és imában keresi, illetve megszólítja Istent, akkor helyes olyan zeneműveket választanunk, olyan dalokat énekelnünk közösen, melyek szerzői Istent kereső emberek.

-------------------

-------------------

 

„A dicsőítés zászlaja alatt egykor szégyenletesnek és erkölcstelennek ítélt viselkedésformák jelennek meg menetrendszerűen a templomban: testhez simuló és provokáló, világi énekesnőket imitáló ruhák, a rock ritmusa által provokált táncmozdulatok és ringatózás; érzéki atmoszféra…”, „kedvenc énekeseiket imádó tinik”, „poszterek a falon…örömujjongás a művész színpadi megjelenésekor, a bálványozott személy megjelenésének utánzása”. Ezek a jelenségek sajnos fellelhetők a mai keresztyénségben, de ezek véleményem szerint nem új keletűek, és nem köthetők csak a 60-as években kialakult zenei kultúrához ésstílushoz. Nem csak a rockzene egyes képviselőit bálványozták, vagy bálványozzák sokan. Az erkölcstelen öltözködés, viselkedés, erkölcstelen testi mozdulatok, érzékiség, rajongás az énekesekért (táncosokért, sportolókért, művészekért) évezredes hagyományokra tekint vissza, és minden korban és kultúrában megtalálta a maga táptalaját. A görög-római kultúrában az olimpiai játékok, különböző versenyek győzteseit istenként tisztelték. A Mt 14. fejezetében Heródiás lányának érzéki táncáról olvashatunk, ami végzetes befolyással volt Heródesre. Liszt Ferencet még idős korában is hihetetlen rajongással vették körbe ifjú hölgyek, érzelmesen csókolgatták a kezét, miközben „Mester! Mester!” felkiáltásokkal hódoltak neki. Kivételezett státusznak, „pozitív erénynek számított”, ha valaki intim viszonyba kerülhetett a nagy művésszel. Ami a magánéleti tisztaságot és a rajongók táborát illeti, hasonló cipőben járt Wagner és még sokan. Tagadhatatlanul jelen vannak a mai korban a különböző sztárokat istenítő tömegjelenségek, az érzékiséget felkorbácsoló plakátok, poszterek, újságok, filmek, zenék. Ma ezek sokkal jobban terjednek a média és az internet segítségével, és a keresztyén emberek, szellemi vezetők, gyülekezetek, közösségek „toleráns” magatartása miatt, ami együtt jár egyes gyülekezetnél a népszerűségi mutató Isten igéje elé helyezésével.

 

Klasszikus (szimfonikus) zenét tanult és művelő emberek társaságába tartozom, járatos vagyok a klasszikus zene művész-világában, elég sok helyen és sok társaságban megfordulok. Valamelyest betekintést nyerhettem hagyományos, klasszikus zenei irányzatot követő gyülekezetek életébe is, és arra a megállapításra jutottam, hogy a morális züllés, az erkölcstelenség, a hatalomvágy, a leuralás, a büszkeség, az elbizakodás, az acsarkodás, az elvtelen versengés, a szolgálati pozícióval való visszaélés, a saját dicsőségüket kereső, maguk zsenialitásától elszállt zenészek és zenei vezetők ilyen helyeken is szép számmal előfordulnak. Az előbb felsorolt dolgok komoly kísértést jelentenek minden „látványos szolgálatot” végző emberre; a zenészekre, művészekre, reám nézve is. Ezek nem köthetők közvetlenül egyik vagy másik zenei stílus műveléséhez vagy hallgatásához. Ha ez így lenne, akkor a hagyományos, komolyzenét képviselő művészek világa erkölcsösebb lenne a popzenészek világánál vagy fordítva. Az évszázadok múlásával sok dolog megszépül. De tény, hogy a művészvilágban mindig jelen volt a züllöttség, zenei stílusra és történelmi korra való tekintet nélkül. Az érzékiség, a lázadás megjelent sok zenész életvitelében, de sok zeneműben is a zenetörténet folyamán. Az utóbbi időben annyiban változott a helyzet, hogy bizonyos tényezők miatt (pl. a média) a züllés sokkal több ember számára elérhető, mint régebben. Aki meg akar győződni a leírtak hitelességéről, fellapozhatja pl. Mozart levelezését, vagy a különböző nem keresztyén popzenészek önéletrajzi írásait, a velük készült interjúkat. Aki rászánja az időt, eléggé világos képet kap az előbb összefoglaltakról. Minden szenny és mocsok kiábrándító, legyen szó akár popzenész körökről, akár komolyzenész körökről, akár saját életünkről. Látnunk kell, hogy az ördög nem feltétlenül egyik vagy másik zenei stílusban vagy hangszerekben: hegedűben, fuvolában, orgonában, basszusgitárban vagy dobban lakik, hanem emberekben, akik közül egyesek hegedülnek, mások fuvoláznak, orgonálnak, gitároznak, vagy dobolnak. A bajok gyökerét abban látom, hogy sok zenész, művész egyfajta hamis, felsőbbrendűségi „művésztudattól” vezérelve sok olyan dolgot megenged magának, amit nem kellene. Ez érvényes a keresztyén zenészekre is, zenei stílustól függetlenül. Ezeknek a bajoknak az orvoslását az Istenhez és az ő igéjéhez való visszatérésben, a bűnbánatban, az alázatra és a szent életre való őszinte törekvésben látom megvalósíthatónak. Az alábbi eset jó pár éve történt egy idegen országban. Egy nagy gyülekezetben egy igen híres operaénekes házaspár vezette a zenei szolgálatot. Mindkettőjük nagyra becsült és elismert volt a szakmai világban. A férfi volt a kórusvezető a gyülekezetben. Egy idő után elmaradtak a gyülekezetből. Ismét egy idő elteltével a feleség a Playboy magazin címlapjára került. Amikor a tévériporterek kérdezték, hogy mind ehhez mit szól a kislánya, azt a választ kapták, hogy nagyon büszke az anyjára.

 

A Lucarini cikkben említésre kerülnek Wesley énekléssel kapcsolatos instrukciói, amelyek közül a legtöbb igen hasznos. Egyedül a „harsogás” nélküli éneklésre való felszólítással vitatkoznék, mivel Isten igéjében világos felszólítást találunk a harsogó, erőteljes közös éneklésre az elmélyült, elcsendesedett szív és ének mellett. (Zsolt 47, 29: „Ti népek mind tapsoljatok, harsogjatok Istennek vígságos szóval.”) Megjegyzendő, hogy itt nagyobb embercsoportokra kiterjedő hangos, harsogó éneklésről, zenélésről olvashatunk, amiben mindenki képességei szerint vesz részt, nem pedig arról, hogy egy kisebb csapat annyira feltekeri az elektromos gitárokat és/vagy egyéb hangszereket, hogy egy város nem bírná őket túlordibálni.

 

A cikk végső következtetésében az író hangsúlyt fektet olyan külső elemekre, amelyek véleményem szerint fontosak (pl. a szerény és tisztességes öltözködés), más elemek viszont (pl. hangszer-összeállítás, előre felvett kíséretek) számomra nem bírnak különösebb jelentőséggel. De minden külső elemnél számomra fontosabb szempont a gyülekezeti zenélésben és éneklésben a szellemi tartalom: az Istennel való személyes és élő kapcsolat, az igéhez való ragaszkodás, törekvés a szentségre, alázatra stb… Ha ezek rendben lennének, nem kellene ennyit beszélni a külső dolgokról. Erről majd bővebben.

 

Mielőtt kizárólag a szellemi tartalom és az ehhez kapcsolódó témakörökre térnék, egy-két zenével, zenéléssel, művészettel kapcsolatos kérdést szereznék tisztázni, amelyek kapcsolódnak a szellemi dolgokhoz.

 

 

Keresztyénségről, zenéről, koncertről, dicsőítésről, táncról

 

A zene óriási energiákat képes felszabadítani, komoly hatással bír az ember lelkére és szellemére. Sok szimfonikus koncerten tapasztaltam hallgatóként, hogy egy-egy jobb előadás alkalmával lúdbőrözni kezdett a hátam, de még intenzívebben éltem át mindezt, amikor magam vezényeltem egy zenekart, és az előadás jól ment. Egy frenetikus szimfonikus koncerten, operaelőadáson mind az előadókban, mind a hallgatóságban megnövekszik az adrenalin szintje, fokozódik az anyagcsere, gyorsul a szívverés, élénkül a vérnyomás. Ezért van az, hogy egy jól sikerült előadás végén a közönség viharos tapssal és spontán, hangos ovációval, be- és felkiáltásokkal fejezi ki tetszését. Egy jó popzenei koncerten is hasonló dolog zajlik. Ide tartozik az a megjegyzés, hogy az elektromos erősítők által előállított nagyon hangos, különösen kemény zene hatása adrenalin és kortizol túltermelést eredményezhet. Ez a két hormon felgyorsítja a szívverésünket és az anyagcserénket, fokozva vérnyomásunkat. Ha ez túlmegy egy bizonyos határon, kifejezetten károssá válik. A mintegy 140 dB-es erősségű hang akár már egyszeri expozíció esetén is tartós károsodást okozhat a fülben, nem beszélve a hosszadalmas 140 dB körüli vagy feletti hanghatásokról. Érdekes módon, egy szimfonikus zenekar által életre keltett nagyon hangos vagy kemény hangzás esetében (gondoljunk például Sztravinszkij Tavaszi Áldozat c. darabjára) a fent említett káros hatások kevésbé jelentkeznek. A dolog nyitja valószínűleg az akusztikus és elektronikus hangforrás közötti, a hangforrás közelsége, távolsága közötti, illetve a monoton, állandóan hangos zene és a változatos dinamikájú zeneművek közötti különbségben rejlik. Egy szimfonikus (klasszikus) vagy könnyűzenei koncert célja a szórakoztatás, illetve a hallgatóság lelki (zenei), esztétikai élményekben való részesítése. Az ilyen eseményeken maga a zene és az előadó személye központi szerepet játszik. Az számít jó előadásnak, ahol mind a műsor, mind az előadó kiváló. Az emberek eljárnak koncertekre meghallgatni az előadó művészeket, zenekarokat, aztán megbeszélik a hallottakat, véleményezik az előadást és a zeneműveket. Önmagában nem bűn egy jó előadáson esztétikai, lelki élményekkel gazdagodni, vagy előadóművészként kellemes esztétikai élményben részesíteni a hallgatóságot. A gyülekezeti dicsőítésben viszont más szempontokat és célokat kell érvényre juttatni. Ott nem lehet a középpontban maga az énekelt dal vagy ének, az énekes(ek) és a hangszeres előadó(k). A jó dicsőítés az, amiben, és ahol Isten jelen van. Ezért a minőség, bár fontos tényező, nem kerülhet Isten valóságos jelenléte elé, és semmiképpen nem pótolhatja azt. Isten nem egyszer megalázott engem olyan alkalmakkor, amikor kisebb vidéki gyülekezetekben, magas színvonalúnak egyáltalán nem mondható dicsőítésben és éneklésben megjelent, és az ő jelenléte és dicsősége betöltötte a helyet. Egy koncerten általában a színpadon zajlik a lényeg, a hallgatóság inkább passzív résztvevője az eseményeknek. Egy gyülekezteti dicsőítésben a gyülekezet tagjai „ugyanolyan fontossággal bírnak”, mint azok, akik a dicsőítést vezetik. Ezért a dicsőítésnek nem lehet pusztán előadás jellege. Bár a zenészek más funkciót töltenek be, mint az éneklő gyülekezet, a gyülekezet aktív részvétele nélkül a dicsőítés elveszti az értelmét. Felvetődik a kérdés: a minőségi zenélés mennyire egyeztethető össze a dicsőítéssel, elhangozhat-e a dicsőítésen egy gitárszóló vagy egy instrumentális közjáték, mi legyen a többszólamú énekléssel? Szerintem mindezeknek meg lehet, és megvan a helyük a dicsőítésben. Isten méltó, és megérdemli, hogy tudásunkhoz és tehetségünkhöz képest a tőlünk telhető legjobbat adjuk neki, zenélésben is. Nem ezek az elemek teszik előadás jellegűvé a dicsőítést, hanem az, ha a szolgálatot végzők túlságos fontosságot tulajdonítanak saját szerepüknek. A baj abból fakad, ha a zenészek hamis felsőbbrendűségi tudattal kizárják a „pornépet” Isten magasztalásából, olyan indokokkal, hogy a gyülekezet tagjai „nem érik fel az ő szintjüket, ők csak hallgassanak”. Ezzel kimondatlanul is elvárják a gyülekezettől, hogy a figyelmüket Isten helyett rájuk összpontosítsák, és őket csodálják. Az ószövetségi írásokból és zenetörténeti forrásokból kiderül, hogy Izraelben nagyon komplex zenei szolgálat folyt Dávid idejében, és azután is jó ideig, sok zenésszel, húros, fúvós és ütős hangszerek sokaságával, sok énekessel, akik az akkori világ zenei életét tekintve nagyon magas színvonalon zenéltek. Mégis ez nem volt akadály abban, hogy az egész nép aktívan részt vegyen a magasztalásban, Isten dicsőítésében. A magas színvonalú zenei szolgálatra való törekvés összefonódása gyülekezeti énekléssel csak alázatban járva valósítható meg, Isten Szentlelke által, ahol mindenki egy szívvel és egy lélekkel vesz részt Isten magasztalásában. Máskülönben eléggé értelmetlen próbálkozás összekapcsolni ezt a két tényezőt. A zenei szolgálatot végzők legnagyobb felelőssége abban van, hogy az Istentiszteleten valódi dicsőítés és imádat jöjjön létre.

 

A táncról is szeretnék megosztani egy-két gondolatot. Nemrég egy kedves ismerősöm mesélte, hogy elhívták egy keresztyén ifjúsági összejövetelre, ahol az alkalom vége felé az egyik vezető felszólította a hallgatóság soraiban ülő fiúkat és lányokat, hogy fogják meg egymás kezét, fáradjanak fel a színpadra, és páros táncot lejtsenek. Szeretném leszögezni, hogy a Bibliában Isten dicsőítésében használatos táncnak semmi köze nem volt és nincs a fent említett jelenséghez. Az ószövetségi forrásokból, Bibliafordításokból, a fennmaradt héber hagyományokból, valamint a zenetörténeti forrásokból kiderül, hogy abban az időben Isten magasztalásában a körtánc (általában nők és férfiak külön), illetve az egyéni tánc volt jellemző. Isten felszólítása: „Szentek legyetek, mert én az Úr, a ti Istenetek szent vagyok” (3Móz 19,2) a táncra is vonatkozik. Az Isten dicsőítésében, keresztyén alkalmakon a tánc nem szólhat a férfi-nő kapcsolatról, félhomályban ölelkező fiúk és lányok andalgásáról. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy egy elkötelezett, házassági kapcsolaton belül nem táncolhat a férj a feleségével páros táncot, de itt is jó megválogatni az időt és az alkalmakat. Isten örül, ha az ő népe ujjongva, lelkesen, tapssal és tánccal dicséri őt, de Isten előtt csak az a dicséret kedves, ami az ő utasításai és rendeletei szerint történik, és amiben jelen van az ő szentsége. Kerülni kell ugyancsak minden olyan kétértelmű megnyilvánulást, ami az ott jelenlevők figyelmét elterelné Istenről és az ő magasztalásáról. A színpadon szolgálatot teljesítők megjelenésének, gesztusainak, hanghordozásának, testmozgásának is olyan kell lennie, hogy amennyiben egy idegen nyelvű lépne be az ajtón, aki nem érti a szöveget, a látvány, gesztusok és hanghordozás alapján ne gondolja azt, hogy egy Spice Girls, Madonna, Take That, Iron Maiden stb… koncertre tévedt be. Ezért a szűk, rövid, feszes, testhez simuló öltözékeknek (lányoknál a mély dekoltázsoknak, férfiaknál a nadrágövig legombolt ingeknek) nincs mit keresniük Isten gyermekein. Az erotikusan vonagló testmozgásoknak, sóhajtozó, nyögésekkel teli hangoknak, kétértelmű tekinteteknek úgyszintén semmi keresnivalójuk a dicsőítésben, keresztyén koncerteken, ezek Isten gyermekeihez nem illő magatartások kategóriájába tartoznak. A gyülekezeti szolgálat nem a divatbemutató helye, és minden felsőbbrendűségi viselkedésformát, primadonnai allűrt, feltűnési viszketegséget és érvényesülési ambíciót ki kell vetnünk a saját életünkből. Az utóbbi mondatot külön ajánlom a komolyzenét művelő hangszeresek, karmesterek és énekesek figyelmébe. Azt gondolom, hogy a szerénység és a tisztességesség az öltözetünkön, gesztusainkban, hanghordozásunkban és minden megnyilvánulásunkban jelen kell hogy legyen. Az igényes, szép megjelenés és öltözködés helyes, de ami ezen túl megy, az káros.

Szintén fontosnak tartom, hogy a zenei szolgálatban résztvevők ne próbálják külső elemekkel, manipulatív módon Isten jelenlétét úgymond „megjeleníteni”. Gondolok itt olyasmire például, hogy a füstgépek által termelt színpadi „ködre” ne fogjuk rá, hogy az „Úr dicsőségének a felhője”. A füstgép önmagában nem rossz dolog, de az Isten dicsősége „fentről száll alá”, a füstgép a színpad alól (mögül) vagy -mellől termeli a füstöt, és nem jó a kettőt összekeverni.

 

A keresztyén koncertekről is szólnék röviden pár szót. A legtöbb fent elhangzott megállapítást természetesen a keresztyén koncertekre is érvényesnek tartom. Jó, ha a keresztyén koncertek célja elsősorban az Istent nem ismerők, még el nem kötelezettek elérése Krisztus számára, a feléjük való szolgálat. Ezt sokkal értékesebbnek tartom, mint azt, amikor keresztyén zenei csoportok szintén keresztyén embereket „szórakoztatnak”, vagy amikor keresztyén koncert címén zenei csoportok, együttesek egymással versengnek. Bár elkötelezett híve vagyok a stílusbeli változatosságnak, jó, ha egy evangelizáló koncerten a zenész együttesek körülbelül abban, vagy azokban a stílusokban zenélnek, mint amit, amelyeket a helyi gyülekezetben is használnak. Ez személyes vélemény. Több közösségnél, főleg történelmi egyházaknál bevett szokás, hogy az evangelizáló koncerteken „mást prezentálnak”, mint amit a templomi istentiszteleten. Van viszont olyan eset, amikor komolyzenében jártas keresztyén művészek olyan zeneműveket szólaltatnak meg, amelyekről tudni lehet, hogy nem az „egyházzenei repertoárhoz” tartoznak. Ezek a koncertek általában a műértő, művészeteket kedvelő közönségnek szólnak. Ismerek több olyan keresztyén zeneművészt, akik szólóestet adnak, vagy fellépnek zenekarral, legtöbbször ingyen, és utána beszélgetés keretében egyszerű szavakkal bizonyságot tesznek a hitükről a hallgatóságnak. Nagyra értékelem az ilyen emberek szolgálatát. Végül pedig nagyon fontosnak tartom az evangelizáló koncerteken a szóbeli bizonyságtétel(ek) és igei üzenet(ek) megosztását. Erre nagy hangsúlyt kell fektetni, azért is, hogy ne legyen pusztán előadás jellege az alkalomnak. Ugyancsak fontosnak tartom, hogy igei üzenet elhangozzék a dicsőítő alkalmakon is.

 

Két rövid történet, kommentár nélkül:

Egyik kedves ismerősöm mesélte, hogy részt vett egy olyan gyülekezetei alkalmon, ahol a gyülekezett fennállva „tisztelgett” a jobb és baloldalról egyenként bejövő, helyüket elfoglaló kórustagok, és a legvégén egy külön ajtón bevonuló karnagy előtt. A gyülekezetnek fennállva végig kellett hallgatnia egy kórusművet, és csak ezután kerülhetett sor az ún. „kezdőimára”.

 

Egyik holland ismerősöm mesélte, hogy bár nem tartozik a kedvenc zenei stílusai közé a Delirious együttes által képviselt zene, mégis tiszteli az együttes tagjait. A holland társadalomban a homoszexualitás, az erkölcstelenség és a züllés egyre nagyobb méreteket ölt. Sajnos a keresztyén vezetők részéről is egyre kevesebben állnak ki a bibliai értékrend mellett. Ilyen körülmények között felüdülést jelent az, hogy a Delirious csapat tagjai bizonyságot tesznek a Krisztusban való személyes hitükről és felemelik szavukat a Biblia által képviselt értékrend mellett egy-egy tévéinterjú vagy hollandiai fellépés alkalmával.

 

Nem terveztem ilyen hosszadalmasan foglalkozni a külsőségekkel, zenei stílusokkal, de mivel annyi szó esik mostanában ezekről a dolgokról, nem sikerült rövidebben összefoglalni a gondolataimat.

 

 

Most következzenek azok a tényezők, amelyek véleményem szerint a lényeget képezik: a zenei szolgálatot végzők jellemvonásai, a dicsőítésben fontos szellemi szempontok és az ezekhez kapcsolódó tartalom.

 

Istenfélelem. Ennek a legkézenfekvőbb fokmérője az Isten beszéde iránti tisztelet és engedelmesség. Aki féli az Istent, annak az Isten beszéde szent. (5Móz 28,58; 5Móz 31,12; Zsolt 138,2; Ézs 66,2; Jn 14,23)

 

Törekvés a szentségre. Ez Isten elvárása minden gyermekétől, és különösen fontos elvárás a szolgálatot végzők életében. Erről sok szó esett az előbbiekben. Ehhez még az is hozzáadódik, hogy aki látványos szolgálatot végez a gyülekezetben, annak vállalnia kell egyfajta nagyobb átláthatóságot az életvitelében a gyülekezet előtt (magánéleti, családi és szakmai vonatkozásokat is beleértve). Ezzel jó tisztában lenni, ezt önként és következetesen felvállalni.

 

Elszámoltathatóság és világosságban járás. Ez szorosan kapcsolódik a szentség fogalomköréhez. A zenei szolgálatot végző is sáfár, megbízott, akinek Isten tálentumokat adott, és akire feladatokat bízott. Ezekkel el kell tudni számolni nemcsak Isten előtt, de emberek előtt is. Az 1Jn 4,20 analógiájára azt kell mondanom, hogy aki nem elszámoltatható mind a szolgálatát, mind az életvitelét illetően a gyülekezet előtt, az Isten előtt sem tud elszámolni dolgaival. Mind a hagyományosabb, mind a modernebb zenei irányzatokat képviselő gyülekezetekben előfordult, hogy zenei vezetők, zenészek úgy gondolták, hogy nem tartoznak elszámolni a szolgálatukkal és életvitelükkel az emberek előtt Az ilyen zenészek alkalmatlanok a zenei szolgálatra a gyülekezetben.

 

Alázat, alárendeltség és engedelmesség. Fontosnak tartom, hogy minden keresztyén zenész tartozzon egy helyi gyülekezethez bármennyire is elfoglalt, és legyen szolgálatkész a saját gyülekezetében. A gyülekezetben szolgáló zenészek és zenei vezetők legyenek alárendeltek mind a gyülekezet szellemi vezetőinek, mind magának a gyülekezetnek. Sajnos, zenei irányzatoktól függetlenül előfordult, hogy kórusvezetők, karmesterek, orgonisták, dicsőítésvezetők azt gondolták magukról, hogy ők nemcsak a helyi gyülekezet, hanem egész gyülekezetek felett álló lények, akik kényük-kedvük szerint bánnak mind a szolgálattal, mind az emberekkel. Így aztán előfordult, hogy gyülekezeteket nem szellemi vezetők, hanem a zenei vezetők irányítottak, akik hatalmaskodnak a gyülekezet tagjain, sőt sokszor a szellemi vezetőkön is, külön kiváltságos státuszt követeltek maguknak. Néha attól sem riadtak vissza, hogy gyülekezeti tagokat, szellemi vezetőket, lelkipásztorokat elüldözzenek gyülekezetekből. Olyan is előfordult nem egyszer, hogy zenei vezetők hatalmi érdektől vezérelve vagy sértődöttségből elhagytak gyülekezeteket és magukkal vittek embereket. Nem jó, ha egyes gyülekezetek kizárólag zenei csoportosulásokra, zenész érdekekre vagy zenei irányzatokra épülnek. Ezért azt találom egészségesnek, ha a zenei szolgálat és a szellemi vezetés amennyire csak lehet, legyen szétválasztott a gyülekezetben, és a zenei szolgálatot végzők alázatban és alárendeltségben szolgáljanak. Az alázatnak és alárendeltségnak elsősorban az Istennel való kapcsolatban kell megvalósulnia, de ennek kell, hogy következménye legyen az emberi kapcsolatokban is:

 

Alázat és alárendeltség a gyülekezet szellemi vezetői felé

Ennek egyik legfontosabb alkotóeleme az engedelmesség, még akkor is, ha a gyülekezet vezetőségének némely döntése pillanatnyilag „kedvezőtlenül” érinti a zenei szolgálatot végzőket. A vezetők felé való alázatban járásnak kiváló példája Dávid, aki zenészként és felkent királyként soha nem emelt kezet az őt üldöző Saulra, hanem tisztelte őt, mint az Isten felkentjét.

 

Alázat és alárendeltség a gyülekezet felé

Erről már sok szó esett. A zenei szolgálatot végző nem gondolhatja magáról azt, hogy jobb, több, értékesebb a gyülekezet bármely tagjánál.

 

Alázat a gyülekezetben szolgáló többi zenész és más gyülekezetekben szolgáló zenészek felé

Ez különösen érzékeny témának számít a művészek, zenészek világában, ahol rengeteg a versengés, a becsvágy és az elvtelen hatalmi harc. Isten elvárja, hogy a zenei szolgálatban állók becsüljék és tiszteljék szolgatársaikat, a művelt zenei stílustól és művészi színvonaltól függetlenül. Más keresztyén zenészekről és együttesekről, más zenei stílusokat művelő keresztyénekről becsmérlő, lejárató megjegyzéseknek és nyilatkozatoknak nem szabad helyet adni sem saját életünkben, sem közösségeink életében. Segíti az alázatban járást, ha a hagyományosabb vonal képviselői, vagy komolyzenét művelő zenészek elfogadják, hogy nemcsak az általuk képviselt zenei stílus alkalmas Isten magasztalására, sőt kifejezetten hasznos, ha jó szívvel részt tudnak venni olyan zenei eseményeken akár aktív zenészként is, ahol nem a szakmájukhoz tartozó, kedvenc vagy megszokott stílusukban zajlik Isten dicsőítése. Ez rám sokszor nagyon jó hatással volt, mert tanított értékelni más stílusokban jártas zenész társaimat, segített alázatban járni, és nem utolsó sorban felnyitotta a szemem az általam addig nem vagy kevéssé ismert stílusokban (gospel, blues, jazz stb.) rejlő értékekre. Ugyanakkor jó, ha a fiatalabb generáció és a modernebb zenei stílusok képviselői megtanulják értékelni azokat a komolyzenei alkotásokat, régi énekeket és himnuszokat, amelyek évszázadokon keresztül fennmaradtak, és amelyek szellemi tartalmukat tekintve és zeneileg is értéket képviselnek közösségeinkben. Általában a gyülekezetre is jó hatással van, ha igyekszik változatossá tenni zenei stílusát amennyiben ez lehetséges, hasonlóan „az olyan gazdához, a ki ót és újat hoz elő az ő éléstárából.” Ezzel elejét vehetjük annak, hogy a közösség zenei ízlése, gyakorlata és szokáskultúrája túlságosan eltolódjon, bemerevedjen egyik vagy másik irányba és végső esetben szubkulturális arculatot öltsön. A stílusbeli változatosságra való törekvéssel annak is elejét lehet venni, hogy gyülekezeteken belül, vagy gyülekezetek között egymással hadakozó zenei „szekértáborok” alakuljanak ki. Szintén jó, amennyiben ez megoldható, ha egyes gyülekezeteken belül a zenei szolgálatot végzők személyében is van változatosság. Ez alatt azt értem, hogy jó, ha nem mindig ugyanazon zenészek szolgálnak alkalomról alkalomra. Ez segít a zenészeknek alázatban járni és elkerülni azt a csapdát, hogy akár a gyülekezet egyes tagjai azt gondolják bizonyos személyekről, akár bizonyos személyek azt gondolják saját magukról, hogy a zenei szolgálat őróluk szól, és ha nem ők állnak az emelvényen, akkor végveszélybe kerül a gyülekezeti zenélés, éneklés, netán meg is szűnik a gyülekezet létezni. Nincsenek pótolhatatlan emberek, szolgálattevők, zenészek. Jó, ha ezzel mind a gyülekezet, mind a zenészek tisztában vannak. Végül egy megjegyzés a jó képességekkel bíró, magasabb tudással és képzettséggel rendelkező zenészeknek: nem árt, ha időnként, akár rendszeresen együtt szolgálnak szerényebb tudású és képességű zenész társaikkal. Ez jó alkalom a türelem és elfogadás gyakorlására és nem utolsósorban az alázatban járásra. Bár az itt szóba kerülő ötletek szintén külső megoldásoknak minősülnek, ezek véleményem szerint sokkal mélyebb szellemi régiókat érintenek, mint annak a feszegetése, hogy milyen hangszerek használhatók a gyülekezeti zenélésben. Azt gondolom, hogy végső soron bármely hangszer, sőt, pár kivételtől eltekintve bármely stílus alkalmas lehet Isten dicsőítésére, és nem ez a fő kérdés. A kérdés az, hogy akik zenélnek, énekelnek, azokban jelen van-e Isten az ő Szentlelke által, látható-e Isten munkája az életükben, alkalmasak-e Isten szolgálatára.

 

 

Befejezésül szeretnék a 2Sám 6. fejezete alapján pár gondolatot röviden kifejteni a dicsőítéssel kapcsolatosan:

– Az Isten szentsége nem zárja ki a felszabadult örvendezést és ujjongást, de tudatában kell lennünk, hogy nem mindegy, hogyan nyúlunk az Isten dolgaihoz. Az Istenfélelemnek mindig benne kell lennie a magasztalásban: Zsolt 2,11: „Szolgáljátok az Urat félelemmel, és örüljetek reszketéssel!” Itt látszólag ellentétes dolgok feszülnek egymásnak, de ha a dolgok mélyére látunk, rájövünk, hogyan válhatnak ezek eggyé saját életünkben.

– Dávid Obed Edom házától a városba vezető úton egész végig teljes erejéből táncolt az Úr előtt. Eléggé kimerítő lehetett, mind testileg, mind szellemileg. Nem beszélve a hatlépésenkénti áldozatokról. Itt két dolog fogott meg: Isten magasztalása teljes erőből, és a kitartás, folytonosság. Az 5Móz 6,5-ben ez áll: „Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből.” Ugyanerről beszél Jézus a Lukács evangéliuma 10. részében. Ez vonatkozik a dicsőítésre is. Istent nem lehet fél szívvel, fél gőzzel magasztalni. Jó, ha teljes lényünket, akaratunkat, minden erőnket „beletesszük” Isten magasztalásába, és ebben kitartóak, hűségesek vagyunk. Ez érvényes nemcsak a gyors, erőteljes, hanem a lassú, csendes dalokra és énekekre is. Isten ezt értékeli, mint ahogy Dávidban is értékelte.

– „Mikor pedig azok, a kik az Úr ládáját vitték, hat lépést mentek, áldozék ott egy ökröt és hízott borjút.” Nincs igazi dicsőítés és magasztalás áldozat nélkül. Ezt sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni. A Zsidókhoz írt levél 13. részében a következőket találjuk: „Annakokáért Jézus is, hogy megszentelje az ő tulajdon vére által a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát ő hozzá a táboron kívül, az ő gyalázatát hordozván! Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük. Annakokáért őáltala vigyünk dicséretnek áldozatát mindenkor Isten elé, azaz az ő nevéről vallást tevő ajkaknak gyümölcsét!” A Jézus áldozatának, az ő vérének rajta kell lennie a dicsőítésünkön, magasztalásunkon, annak szerves részévé kell válnia! Jó, ha ez konkrétan megnyilvánul abban is, hogy a dicsőítésből, magasztalásból nem hiányoznak a keresztről, Jézus áldozatáról és az ő véréről szóló énekek.

– Dávid dicsérete Istenről szólt, Istennek szólt, nem saját magáról, nem saját magának a népszerűsítéséről. Ő Isten kedvét kereste elsősorban, nem az emberekét. Nem is aratott vele osztatlan sikert. Ha a dicsőítésben a siker, az emberek kedvének keresése és az emberek elismerése a cél, félő, hogy a saját személyünk Isten személye elé került.

– Dávid dicséretében benne volt az alázat (22. vers). A történetből láthatjuk, hogy az alázat belső szellemi állapot, amely zokszó nélkül kész vállalni azt is, hogy Istenért egyesek bolondnak fognak minket nevezni.

– „Dávid pedig és az egész Izráel népe örvendeznek az Úr előtt, jegenyefából való minden szerszámokkal, hegedűkkel, lantokkal, dobokkal, sípokkal és cimbalmokkal.” Ez az igevers cáfolja számomra azokat az elméleteket, amelyek szerint csak bizonyos hangszerek, vagy hangszercsoportok alkalmasak Isten magasztalására. Izráel fiai minden kéznél levő hangszerrel magasztalták az Örökkévalót.

– „Mikor pedig elvégezte Dávid az egészen égőáldozatot, és a hálaadó áldozatot, megáldá a népet a Seregek Urának nevében. És osztogatta Dávid mind az egész népnek, Izráel egész seregének, férfiaknak és asszonyoknak, mindenkinek egy-egy lepényt, egy-egy darab húst, és egy-egy kalácsot; és elméne mind az egész nép, ki-ki az ő házához.” Amikor Istent áldjuk, magasztaljuk, neki hálát adunk jó, ha tiszta szívből egymásra is áldást tudunk mondani. Az 1Pt 3,9 szerint Isten azért hívott el minket, hogy áldást örököljünk, és hogy áldást mondjunk még a minket szidalmazókra is. Mennyivel inkább gyakorolnunk kéne az áldásmondást testvéreinkre! A fentebb idézett ige alapján érdemes lenne azon is elgondolkodni: hogyan és milyen formában tudnánk egymást megajándékozni, amikor Istent magasztalni és imádni gyűlünk össze?

– „Lőn pedig, hogy mikor az Úr ládája Dávid városába ért, Mikál, Saulnak leánya kinéz vala az ablakon, és látván, hogy Dávid király ugrál és táncol az Úr előtt, megutálá őt szívében… Mikor pedig Dávid hazament, hogy megáldja az ő háznépét is, kijöve Mikál, a Saul leánya Dávid eleibe, és monda: Mily dicsőséges volt ma Izráel királya, ki az ő szolgáinak szolgálói előtt felfosztózott vala ma, mint a hogy egy esztelen szokott felfosztózni! … Ennekokáért Mikálnak, Saul leányának nem lőn soha gyermeke, az ő halálának napjáig.” Ezek az igék legyenek komoly figyelmeztetésül mindenkinek: aki szívében megveti az Istent szolgáját, az Isten magasztalását, vagy azokat, akik őt magasztalják, megveti azt az Isten. Dávid áldást mondani ment az ő háznépéhez, mégis Mikál átokban részesült. Isten kész megáldani mindenkit, aki alázattal hozzá fordul. Éljünk a lehetőséggel!